Folyamatos elmélkedés a feltámadásról

Kálvin „A keresztyén vallás rendszeréről” írt 1559-es nagy művében, a III. könyvben egész fejezetet szentel a feltámadás kérdésének. A minden mondatát bibliailag alátámasztó, érvelő Kálvin ebben a fejezetben egészen izzó, hitvalló, krédós magaslatokig jut el. Újra és újra megfogalmazza: csak az tehet kellő előmenetelt az evangéliumban, aki hozzászokott a boldog feltámadásról való szüntelen elmélkedéshez (Inst III 25,1). Isten azért is támasztotta fel Fiát, hogy benne a hívőknek példát adjon. A harmadik bekezdésben Kálvin évszázadokon is átizzó lelkülettel és fogalmazással valóságos húsvéti, szentháromságos hitvallást, krédót fogalmaz meg, amit érdemes nekünk is többször elolvasni, szívünkben forgatni: „Feltámadott tehát Krisztus azért, hogy minket a jövő élet részeseivé tegyen. Föltámasztotta őt az Atya, mivel feje Krisztus az egyháznak, amelytől, hogy valami módon elszakíttassék, meg nem tűri. Feltámasztotta őt a Szentlélek ereje, s ez a Szentlélek közös mivelünk azért, hogy megelevenítsen bennünket. Szóval, feltámadt Krisztus azért, hogy Ő legyen a feltámadás és az élet. S amint mondtuk, hogy ebben a tükörben láthatjuk meg a feltámadásnak élő képét, úgy lelkünk támogatására is ez szolgáljon erős alapul, csak bele ne unjunk, és el ne kedvetlenedjünk a hosszas késedelem miatt, mivel nem miránk tartozik az, hogy tetszésünk szerint állapítsuk meg az időpontot, hanem türelemmel kell várnunk, míg Isten a maga idején felépíti az ő birodalmát” (Inst III. 25,3).

Kálvin ezen közben sem feledkezik meg arról, hogy emlékeztesse az Institutio olvasóit: az emberi ész nagyon veszélyes módon ki akarja még csak az emlékét is törölni a feltámadásnak belőlünk (Inst 25,5). „A Sátán az emberek értelmét nem csak elvakította, olyannyira, hogy a testtel együtt a feltámadás emlékezetét is elvetették, hanem a tudománynak ezt a részét különféle koholmányokkal is igyekezett megrontani…” (uo.). Ezért nekünk a feltámadásról való szüntelen elmélkedés lehet a Sátán mesterkedésével szembeni fegyverünk, a Szentlélek, és az evangélium által. Ma is megszívlelendő tanítás!

A húsvéti asszonyok fontos szerepe – felfele kell törekednünk!

Közel 25 évi genfi lelkészkedése során ugyanennyi húsvétot élt meg a St. Pierre templomban és gyülekezete, tanítványai közösségében. Ez, ha ünnepnaponként két igehirdetéssel számolunk, közel 100 húsvéti prédikációt jelentett. Magával szemben kemény és következetes elvárásai voltak az igehirdetésben is. Többen kutatták igeszolgálatainak a titkát. Gondosan készült a prédikálásra, egy-egy igehirdetése akár jó egy órát is tartott. Meggyőző erő jellemezte, mert mély hitből, meggyőződésből és szívből szólt. Gyakran mondogatta: „Akiben nem áradt szét az evangélium ereje, nem fog szívből prédikálni!”. Egyszerű fogalmazásában Krisztus egyszerűségét tekintette példájának. Egyik húsvéti igehirdetésében, amit a Máté evangéliuma húsvéti történetéről tartott (28,1kk), a sírhoz kimenő húsvét hajnali asszonyokat egyenesen „az egyház tanítónőinek” nevezte. Bizonyára nem kis megütközést keltett a büszke genfi polgárokban, a férfi-központú hallgatóságban.    

Hallgassuk csak Kálvint! „Első pillantásra talán különösnek találjuk, hogy az Úr Jézus először az asszonyoknak, s nem a férfitanítványoknak jelent meg… Mi maradt meg abból, hogy három éven át közvetlenül Isten Fiának az iskolájába járhattak? Az ilyen hanyagság megérdemli a kemény fenyítést, hiszen mindazt az ismeretet, amire korábban szert tettek, szinte lábbal taposták és eltemették a nehéz pillanatokban a férfitanítványok. De az Úr Jézus nem akarta őket kemény büntetéssel megbüntetni, s hibájukat nagyon is enyhe, szelíd módon próbálta helyretenni: ezért hát nőket, a húsvét hajnali asszonyokat tette tanítónőjükké… Ezzel mi mindnyájan figyelmeztetést kapunk, hogy az Istentől küldött bizonyságtételt és bizonyságtevőket fogadjuk el, még akkor is, ha a prédikáló személyek alacsonyabb rangban vannak, mint egykoron az asszonyok, esetleg senki sem veszi őket semmibe és közszájon forog a nevük, rossz a hírük.

Az ember itt is azt látja, milyen tisztelettudóak voltak ezek az asszonyok a mi Urunk Jézus Krisztus iránt, hiszen Őt Mesterüknek tekintették, jóllehet halála miatt még bennük volt a riadalom. Ebből azt is feltételezhetjük, hogy Isten Igéjének a gyökerei megmaradtak bennük. Annak ellenére, hogy hitük gyenge volt, mégis a sírnál az Úr Jézus Krisztust keresték… Ezért mennek illatos szereikkel a sírhoz. Nyilván kifogásolható a magatartásuk. De cselekedetük mégis kedve Isten előtt, csalódásukat is megérti, s azon igyekszik, hogy a helyes útra vezesse őket. Ezért, ha az Úr elfogadja cselekedeteinket, ezzel nem szabad abban tetszelegnünk, hogy az elfogadást mi érdemeltük ki. Nem, pontosan ellenkezőleg, tiszta jóságából fakad az, amikor Ő jónak mondja azt, ami értéktelen volt korábban…

Őt többé nem a sírban kell keresnünk, amint ezek az asszonyok tették. Gyengeségükből és tudatlanságukból tanulnunk kell. Azaz: felfelé kell törekednünk, ahová Ő maga hívott és helyezett is minket. Megmutatta nekünk az odavezető utat és megmondta, hogy azért szerez tulajdont a mennyei Királyságban, hogy nekünk ott helyet és otthont teremtsen, ha Őt ott keressük hitünkkel”.

Harcok, lelkigondozás – húsvétkor is

Két levele is fennmaradt Kálvinnak, amiket kifejezetten húsvéti ünnepkörben írt, illetve maga látott el olyan dátumozással, melyben ez áll: „a húsvét előtti napon”, azaz nagyszombaton, ez a levél 1543. március 24-én kelt Genfben. A másik végére ezt jegyezte: „1562. március 29, húsvét”. . A nagyszombati levelet Viret lausannei lelkésznek írta arról, hogy a genfi városi tanács magának akarta fenntartani a jogot, hogy kit lehet eltiltani az úrvacsorától. Ezt Kálvin oly mértékben elfogadhatatlan beavatkozásnak tartotta az egyház belső ügyeibe, hogy kijelentette: „Ezt a döntést csak akkor erősíthetik meg, ha engem megölnek vagy elégetnek”. Végül is a tanácstagok bár kelletlenkedve, de engednek Kálvinnak, miután „hosszú, komoly beszédben az egész dolgot megbeszéltem velük”. Ilyen vita után állt fel a szószékre bizonyságot tenni a Feltámadott Úr erejéről.

Desprez poitiersi lelkészhez halála előtt két évvel ír lelkigondozói, fegyelmező levelet. Egy vitatott házasságkötés kapcsán jövőre vonatkozó intésnek szánja sorait. Nagyon őszintén, már csaknem bántóan ír Kálvin, de nyilván a jobbítás és a belátásra segítés szándékával: „Nem hallgathatom el Ön előtt, hogy a lehető legrosszabb hírek terjednek Önről…Ön embereknek akar tetszeni, s vitorláját mindig szélirányba fordítja”. Ezen a jövőben változtatni kell az evangélium érdekében  - tanácsolja Kálvin.

Ima, ima, ima – húsvétkor és mindig

Kálvin számára hajnalban kezdődött a nap, „imaszőnyegére” ereszkedve társalkodott Urával. Minden napját, ünnepeit és hétköznapjait is térde ereszkedve kezdte és fejezte be. Reggeli imáját később liturgiai formába öntötte. Így hangzik: „Istenem, Atyám és Szabadítóm, mivel tetszett Neked, hogy engem ezen az éjszakán, mely most elmúlt, kegyelmedből megtartsál, s erre az új napra juttassál, ami éppen most kezdődik, tedd meg, hogy egészen szolgálatodra állhassak. Segíts nekem, hogy minden gondolatom, beszédem, cselekedetem tetszésdere lehessen, a Te akaratodnak engedelmeskedhessem, és minden lépésem a Te tiszteletedre, testvéreimnek pedig üdvösségére váljék. Amint ebben a földi életben a Te napvilágodat kiárasztod az egész világra, úgy világosítsd meg az én értelmemet a Te Lelked világossága által, hogy a Te igazságod útjait követhessem. Minden, amit ma megteszek, Istenem, arra a célra irányul, hogy Téged szolgálhassalak, Téged magasztalhassalak, minden jót egyedül a Te áldásodtól várhassak, és semmit se tegyek, ami nem kedves Előtted. Segíts, Uram, hogy mindennemű munkámban, amit testemért, és a jelenvaló világért végzek, lélekben felemelkedhessem ama mennyei és boldog élet felé, amit Te készítettél gyermekeidnek. Ámen” (fordítás a Bulletin d’Information de l’Eglise Réformée 1/09 alapján - drbl)

Azt, hogy végül egyetlen, utolsó szívdobbanásig imává szőtt élete milyen hatással volt a későbbi nemzedékekre, jól mutatja a nemrég elhunyt svájci német református nagy igehirdető, költő, imaíró, Rudolf Bohren ihletettsége, aki könyvet írt ezzel a címmel: Imádkozás Pállal és Kálvinnal. Ebben reformátorunknak a feltámadott Krisztusra tekintő, Belőle fakadó imaéletére is visszautalva írta ezt a 20. századi fohászt, amivel hitújítónk húsvéti lelki hódolására emlékező sorainkat zárjuk:
 
FELTÁMADÁS
                    
Te világosságul támadtál fel, Urunk,
Hogy ne maradjunk sötétségben,
Sőt mi is feltámadjunk Fényedre…

Te dicsőségesen támadtál fel,
Angyalok és főangyalok
Dicséretmondása közben,
Akik helyettünk is dicsőítettek Téged.

Te nem alszol, nem szenderegsz
Most sem,
Nehogy végleg elaludjunk.

Ébressz hát fel minket
A Te életedre,
Tölts be fényeddel minket,
Így tartva ébren lelkünket,
Dicsőítésedre készen újra és újra. (ford.: drbl)