Ennek ellenére kétszer is rezgett a léc, amelyet Demszkynek át kellett ívelnie, hogy a főpolgári karosszékben kössön ki. Második megválasztásakor csak Torgyán kisgazdáinak köszönhette, hogy az alakulóban lévő polgári szövetség első nagy próbáján valamivel megelőzte ellenfelét, a kereszténydemokrata Latorczai Jánost.

Attól kezdve pedig a szocialistáknak tartozott hálával, akik rendre visszaléptették az ő javára saját jelöltjeiket. Neki magának mindebben csak annyi szerepe volt, hogy hagyta magát a mennyekbe emeltetni és újraválasztatni a baloldali praktikák kegyelméből egykori ellenfelei jóvoltából, akiknek éppen ilyen bábra volt szükségük, hogy szabadon garázdálkodhassanak az ő tojásfoltos palástja alatt.

Ki és mi volt Demszky Gábor? Leginkább egy jövőbe látó nagyregény címével jellemezhetnénk: „a tulajdonságok nélküli ember”. Egy identitás nélküli, „lebegő” személyiség, az 1968-as diáklázadások magukat „nagy generációnak” kinevező epigonja. Helyiérdekű utánzata a nyugati gazdag társadalomban a rájuk váró polgári életformától megcsömörlött polgári sarjaknak, akik fellázadtak önmagáért a lázadásért, minden értelmes új cél nélküli hippivé, majd maoistává lettek, végül mégis megadták magukat és besoroltak a régi életformába.

Csakhogy nálunk nevetséges volt balról lázadni a baloldali Kádár-rendszer ellen, amely gulyáskommunizmusával primitív utánzója lett a jóléti életformának. Ezért aztán Demszky és társai felfedezték a maguk számára az eredetileg jobboldali liberalizmusnak a politikai korrektség „píszivé” korcsosult formáját, annak minden nevetséges hozadékával, a másság abszolutizálásával, a nyelvpolitizálással, képmutatással, a hagyományos értékek tagadásával, a társadalom egészséges alapjainak aláásásával.

Indulásakor ez a magatartás a kádárizmus és a kommunizmus ellenzékének látszott és ezért átmenetileg sikeres volt. Demszky, mint társainak egy része, Magyar Bálint, Kuncze, később Fodor Gábor és mások, ellenálló, rendszerváltó szerepet játszottak és csak később derült ki, hogy nem csak a kommunizmus, de minden létező ideológia és rendszer ellenfelei, egy sehová sem köthető, önmaguk kedvéért létező, megfoghatatlan, megsemmisülésbe vezető magatartás megvalósítói.

Demszkyék minden megvalósítható célt nélkülöző anarchizmusa éppen kapóra jött a nagyon is konkrét tervekkel, a hatalom megkaparintásának és kihasználásának szándékával csoportosuló exkommunistáknak, akik már csak a zsákmányt védték. Valamint annak a söpredéknek, amely már kommunista vagy szocialista sem volt soha, hanem a fennálló pártállami rendszer termelte ki magából, és minden meggyőződés nélkül pusztán hasznot akart húzni a rendszerváltozásból, amelyet szabad rablásnak tekintett.

Ez a haszonleső söpredék szinte az első pillanatban felismerte Demszky ürességét, gyengeségét, a frázisai mögött rejlő tehetetlenséget, kihasználhatóságát. Első megválasztása után, amelyet még ellenállási érdemeinek köszönhetett, ez a maffia azonnal körülvette, kisajátította, elkábította hízelgésével. Demszky gazdasági ismeretei még egy családi háztartás szintjét sem érték el, világéletében egyik napról a másikra élt, így hát hittel vallotta azt az ostobaságot, hogy az állam minden körülmények között rossz gazda, a magánvállalkozás a jó gazda. Ezért aztán az összes, jól működő, gazdaságossá tehető közműveket, és a főváros ingatlanvagyonát elkótyavetyéltették vele, a ráfizetéseseket, mint a közlekedés, megtartatták, és arra használták, hogy azon keresztül az állami költségvetést kiszipolyozzák. Demszky szünet nélkül támadta az államot, a „rossz gazdát” és számolatlan milliárdokat zsarolt ki az eladósított főváros számára, amit aztán bizalmi emberei – utolsóként már a börtöntöltelékek – elloptak a Mesterházy Ernő és Hagyó-féle bűnszövetségek. Nem lehet tudni, hogy Atkári nem éppen ezek miatt szakított-e Demszkyvel, de az igazságot csak a jobboldali média tárta fel.

Demszky méltó helyi képviselője az 1968-as „nagy generációnak”, egyben karikatúrája is sikeres előképeinek, Joschka Fischernek, Cohn-Benditnek, akik idejében hátat fordítottak saját fiatalkori hóbortjuknak. Demszky pedig vén fejjel még mindig a hajdani ellenállót alakítja. Mentalitásban édestestvére a torzonborz, ápolatlan, műtoprongyos vén hippi beatzenészeknek, akik gitárosan üvöltözik negyven éve ugyanazt a nótát. Ő is ugyanazokkal a szavakkal ágál a valódi rendszerváltók ellen, mint annak idején az akkori pártállam ellen; a valóságtól elszakadt másság, a rég megvalósult emberi jogok követelése, a nem létező fasizmussal való vádaskodás közhelyeivel. Képzelt halhatatlanságának pedig méltó jelképe az általa a várostörténeti múzeumnak adományozott záptojásfoltos öltözék, amelyet most már bátran el lehet küldeni a pucerájba.