Az elmúlásnak számos formája létezik. A történelmi Magyarország agonizált az első világháború után, végül összeomlott a második világháború végén. Az ezt követő kommunista rendszerek, mert több is volt belőlük, létezésük első percétől döglődnek, fertőzik maguk körül a levegőt, a természetet, az életet. Fel-fel-tápászkodnak, majd hosszú végvonaglásba esnek anélkül, hogy kimúlnának. A rajtuk rágódó élősdik egyik ilyen döglődő rendszer csíráit átviszik a másikra, ezek az élősdik jelentik a folytonosságukat. Remélhetőleg eléggé undorítóan sikerült érzékeltetni, mi fertőzi és mérgezi lassan száz éve a hajdani Magyarországot.
d-y-ó
Most ismét a heveny döglődés napjait éljük, az élősdik ritka intenzitással nyüzsögnek a már-már élőhalott kriptaszökevényen, amely fűhöz-fához kapkodva hörög egy kis haladék után, egyre mélyebben süppedve a csőd mocsarába. Görcsösen kapaszkodik a zsákmányba, amelyet tudvalevőleg az utolsó pillanatig nem ereszt. A süppedők vészkiáltásai közül kihallatszik Debreczeni Józsefé, akik ezúttal a „kamikaze” címet adományozza ideális államférfi-modelljének, a már mocsárba fúlt Gyurcsánynak.
Ez – az Antall-kormánytól – elorzott cím azt jelentené, hogy Gyurcsány, csak úgy mint Antall, a biztos bukás tudatában vállalkozott a bolsevisták által csődbe vitt országban a rendszerváltásra. Csak hát Gyurcsány, még mint Medgyessy rossz szelleme, egy általuk is jó állapotban lévőnek nyilvánított rendszert vett át, hogy csődbe vigye. Gurcsány nem a biztos halált önként vállaló hős pilótákra emlékeztet, hanem valakire, aki az Ecserin vett egy hamis pilótaigazolványt, aztán belopódzott egy nagy utasszállító pilótafülkéjébe, össze-vissza kóválygott a levegőben és mikor zuhanásba vitte áldozatait, ő maga ejtőernyővel kiugrott.
Debreczeni szerint a hős kamikáze valójában egész politikai pályafutása alatt az ördögi orbánizmus populista programjaival hadakozott. Az idővel csökkenő sikerrel való versenyfutás kényszerítette egyre újabb és újabb programok feladásába és végül az önkéntes zuhanórepülésbe.
A „radikális, mindenre elszánt, szinte minden eszközt igénybe vevő, populista – fundamentalista ellenség… folyamatosan uszítja a népet… és lejárató kampányt űz a parlamentáris kormányzás egész intézményrendszere ellen” írja Debreczeni, aztán váratlanul észbekap és így folytatja: „Volt egy inkompatibilis koalíció, amit még 1992-ben, a fölfújt Csurka-veszély ürügyén csirizeltek össze, valójában Antall ellen… Ez 2002 és 2006 között már igen rosszul funkcionált, … Egy, a puszta túlélésért küzdő, többféle értelemben is szétesett, kiürült ideológiai (?) rétegpárt, meg egy félig se megújított, ám de alaposan megrettent, meghasonlott baloldali párt kínos egymásra találását…” koalíciójuk bukását látjuk.
Lám-lám, mik jutnak a szerző eszébe, a végvonagláskor. A „felfújt Csurka – értsd fasiszta – veszély” által összecsirizelt koalíció? Ezek szerint a fasiszta veszély csak ürügy volt, van és lesz? A SZADESZ pedig pusztán egy túlélésért küzdő, szétesett rétegpárt? Kérdőjeles ideológiával? Meg a nyilvánvalóan a döghalál rémétől megrettent – szocialisták? Mégis inkább ők vitték volna hősünket zuhanórepülésbe? „Ennek a koalíciónak az élén kellett harcolnia Gyurcsánynak a kettős gazdasági-társadalmi válság ellen…” Úgy bizony! Csakhogy ezt a válságot ő maga idézte elő, úgy is, mint „akadály” – saját beismerése szerint.
Gyurcsány jellemzését a továbbiakban ne ebből a cikkből, hanem Debreczeninek a bukott héroszról írt hőseposzából, s ott is az utódnak, jóbarátnak, Bajnainak a hősről adott jellemzéséből vegyük. Szerinte Gyurcsány hihetetlenül éleseszű és tanulékony volt, mindent magába szívott, közgazdaságtant, politikatudományt, szociológiát, gyakorlati ismereteket. Ez tény. Gyurcsány mindent magába szívott, a közhelyek, frázisok, jelszavak, trükkök szintjén. És Bajnai szerint kialakított egy filozófiát, amely szerint úgy kell kormányozni, hogy a tényleges eredményekre törő kormányzással együtt állandóan szem előtt kell tartani a hatalom megőrzésének gyakorlatát is.
Valójában ez a hatalommegőrzési mánia vitte végül az egyébként is biztos bukásba Gyurcsányt. 2006-ig azért kellett minden erőt fordítania a siker látszatára, hogy megnyerje a választást, utána pedig minden nap újra és újra már a 2010-es választás megnyerésén törte a fejét. Ezt tükrözi minden újabb programjának, írásműveinek halandzsa-halmaza, a patriotizmustól a szocialista frázisokig, a közgazdasági nyelvből vett üres programjelszavakig.
Biztos, hogy Gyurcsány minden jelszót, frázist, közhelyet magába szívott és irományaiban összehablatyolt, amit valaha is hallott. De kétséges, hogy életében egyetlen gazdasági, politikai vagy történelmi alapművet elolvasott volna. Valójában mindig is műveletlen volt. Erre mutat az annyiszor idézett „bérmálkozni szokás”, és a többi, övéi körében elsütött szellemeskedés. A levegőben röpködő milliónyi, tetszés szerint felhasználható panel-mondat között nem lehetett észrevenni, hogy csak süketel, mert mindegyik jelent valamit, hol ezt, hol azt, hol az ellenkezőjét. Gyurcsány életműve ilyen panelek halmaza volt és a következmények csapása alatt az egész elemeire hullott, magával a hipermotilis, paranoid személyiséggel együtt.
Debreczeni egész sor látomással végzi Gyurcsány várható sorsát. „…mártírrá is válhat… az ellenségei mindent meg fognak tenni, hogy börtönbe zárják. Vagy száműzzék, mint Nagy Ferencet…” Hoppá! Nagy Ferenc, ő nem vitte csődbe az országot, és azok száműzték, a gyurcsányizmus ősapái, akik aztán csődbe vitték az országot és elindították a döglődés mai napig tartó folyamatát.
Gyurcsány aligha részesül majd Rajk László vagy Nagy Imre azon megtiszteltetésében, hogy saját elvtársai magasztalják fel az akasztófára. Egyszerűen „eleblábol” majd, Petőfi szavaival.
Az utókor pedig értetlenül áll majd a jelenség előtt, hogy annyi senkiházi után hogyan bolondíthatott el ez a kis szélhámos is évek során át kétmillió embert.
