Az pedig nem más Csontos szerint, mint a pragmatikus cselekvés. Manapság úton-útfélen szokás pragmatizmusról beszélni a politikában. Ez valóban a hasznos, célszerű, okos, gyakorlatias cselekvést, magyarán mondva a puszta józanészt jelenti. Ám akár tudják, akik pragmatizmust emlegetnek, akár nem, a szó maga ideológiát rejt. 

A pragmatizmus filozófiai irányzat. Természetesen Amerikából származik, az ideológiamentes józan ész hazájából. Az „igaz” megismerés kritériumainak mérlegelése közben jutottak a pragmatikus filozófia megalkotói oda, hogy: „Az »igaz« az, ami közvetlen átélésben, megtapasztalásban életrevalónak, erősnek bizonyul, ami az elmét megtermékenyíti és a világnézet, világalakítás számára hasznavehető.” (Schütz: A bölcselet elemei).

Ez tehát a pragmatizmus.

Más filozófusok vitatják, hogy ami hasznos, az abszolút mértékben is „igaz” lenne, mert ami nekem hasznos, nem biztos, hogy másnak is az. Vagyis a pragmatikus ideológia, ami nagyjából egybeesik a józan ésszel is, tehát „pragmatikus”, nem biztos, hogy abszolút értelemben is igaz.

De hagyjuk a filozófiát, térjünk át az ideológiának nevezett dogmatizmus kérdésére.

Ha a miniszterelnök – mint Csontos feltételezi – dogmát értett minden ideológia alatt, akkor nyilván a dogmává merevedett neoliberalizmusról lehet szó. Alaptételét: „állam rossz gazda, kapitalista jó gazda”, a mi liberálisaink annyira komolyan vették, hogy minden, de minden állami tulajdont, az utolsó eperfáig és vasúti töltésig privatizálni akartak. De annyira, hogy még a kormányváltás előtti utolsó napon is megpróbáltak eladni egyet-mást: Sukorót, luxusautót, ilyen-olyan székházat. A másik dogmává kövült ideológia, amely szerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, már régen lekerült a napirendről. Legfeljebb Szanyi Tibor és követői bíznak még benne.

A harmadik ideológiai változat, az „ökoszociális piacgazdaság viszont ezek szerint nem dogma, nem is ideológia, hanem a pragmatikus józan ész terméke. Ne szőrszálhasogassuk tehát, hogy mégis csak ideológia, mint a kereszténydemokrácia gazdasági vetülete. De mint pragmatikus megoldás, a gazdaságra leegyszerűsítve ökonomizmus a neve, amely szintén ideológia, a leggazdaságosabb megoldásokat kereső gondolkodásmód.

Amikor azonban a józan ész, a filozófiában pragmatizmusnak, a gazdaságban ökonomizmusnak nevezett elmélet, a napi gazdaság területére tevődik át, akkortól kezdve idegen területen mozog, kiszolgáltatva az ottani, egészen másként működő döntéskényszereknek.

Vegyünk csak egy példát a Fidesz múltjából. 1998-ban, átvéve a kormányrudat, a Fidesz-kormány szembesült az MSZP ígéretével, hogy húsz százalékkel emelni kell a nyugdíjakat. A Kormányprogram viszont azt tartalmazta, hogy meg kell erősíteni a kis- és középvállalkozásokat, élénkíteni a gazdasági életet, és csak utána lehet felemelni a lemaradtakat. De mindkettőre nem volt pénz.

A kormány józan esze tehát azt diktálta, hogy előnyben kell részesíteni a gazdasági életet. Aztán, ha majd az megélénkült és megerősödött a középréteg, akkor lesz pénz az MSZP ígéretének beváltására. Addig érjék be a nyugdíjasok az ígéretek kétharmadával, tehát húsz százalék helyett tizenkettő és féllel, a legszegényebbek többel, a jobb módúak annál kevesebbel.

A pragmatikus döntés így egybeesett a józan belátással, az igazság követelményével.

Ám egy még józanabb ész azt diktálta volna, hogy a Fidesz-kormány ész nélkül teljesítse az MSZP ígéretét, amely valójában csapda volt.

A vállalkozók pedig boldoguljanak, ahogy tudnak, azért vállalkozók.

A józan ész besétált a csapdába, és négy éven át hallgathatta a 19 ezer forintos hazugságot, a nyugdíjasok körében folytatott gyalázatos uszítást. Mivelhogy nem elég, ha a kormánynak van józan esze, a választók egy részének pedig nincs.

Ugyanígy mondott csődöt a józan ész a kettős állampolgársági népszavazás ügyében. A Fidesz pedig elvesztett két választást.

Vagyis a józan ész lehetőségei korlátozottak. A pragmatizmus csak szerencsés körülmények között eredményes. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás esetében például éppen azzal tévedt idegen területre, hogy nem pragmatikus ideológusként, szinte dogmatikusan működött.

A kormányzás pedig nem csak pragmatizmus, hanem művészet is, a pragmatizmus és az abszurd váltakozásának művészete, amint azt láthatjuk a nyugat-európai politikában. Mitterrand, Kohl, Berlusconi ismerik, ismerték a titkát. Ez valószínűleg a népszerűség megtartásának pragmatikus gyakorlata és több, mint józan ész kérdése.