Egy valamirevaló forradalom nem játszódhatik le a zavargó tömegek, golyótépte zászlók, szétlőtt házak, barikádok, felborítgatott járművek, füstölgő romok, hepehupás utcák, temetetlen holtak körül szaglászó kutyák, lámpavason lógó hóhérok nélkül, miközben karszalagos, puskás emberek kísérnek maszatos, csapzott, rongyos alakokat, a legyőzött, bukott rendszer kiszolgálóit. Most mégsem ez történt. Tarthat-e egy forradalom nyolc, húsz, ötvennégy, hatvankét esztendeig? Miközben azoknak, akik elkezdték, lassan már a neve is feledésbe merül, síruk behorpad, és már a harmadik generáció is nyolc éve vívja harcát? Mert ennyi időbe került, hogy idén áprilisban úgy érezhessük, végre sikerült valóban leteperni a hiénák szívósságával és kitartásával védekező vén fenevadat, a kommunizmus helyi változatát – amelyet azért nem nevezhetünk magyar változatnak, mert minden porcikájában idegen volt.
d-y-ó
De a győztes, ha ez alatt a magyarok többségét értjük, maga sincs a siker után igazán jó bőrben. Mintha ugyanaz a szindróma érződnék, mint húsz év előtt, amikor a többség nem tudott igazán örülni az akkori, első rendszerváltásnak. A hosszú tengődésbe belefáradt ország 1990-ben arra a hosszútávfutóra emlékeztetett, aki, miután átvánszorgott a célvonalon, utána összeroskad, és úgy kell talpra állítani. Most, miután biztossá vált a Fidesz kétharmados többsége, némi dübörgést lehetett hallani. Nagy kövek gördültek le sokak melléről, volt egy kis örömujjongás is, de leginkább csak fáradt mosolyok, kérdő tekintetek. Most mi lesz? Igaz lehet ez? Aztán mindenki ment a maga dolgára, az élet megy tovább.
Hogy valóban történelmi fordulat következett-e be, azt majd az utókor fogja eldönteni és a következő néhány év teljesítményén múlik.
Az tény, hogy sokan megtették a fordulat érdekében, ami tőlük telt, az utolsó napig. Köszönet és hála azoknak a tízezreknek, akik a két választási forduló előtt mozgósítottak és legalább annyit elértek, hogy a szükséges, az érvényességet biztosító milliók rászánják magukat a szavazásra, a bűvös kétharmad kivívására.
Visszatérve a kiinduló forradalom-értelmezéshez, néhány szimbolikus kivégzés mégiscsak történt. Nem volt ugyan feltüzelt csőcselék, sokkal inkább megfontolt polgárok lógattak a lámpavasra két bűnöst. Halálra ítéltek és kivégeztek két árulót, az előző rendszerváltást cserbenhagyó két pártot, az SZDSZ-t és az MDF-et. Lámpavason végezték és a kiskutya sem ugat utánuk. Furcsa helyzet, szinte senkinek nem hiányoznak. Szó sem esik a régi rendszerváltás két központi szerelőjéről. Kimúltak, az élet megy tovább.
De a forradalomnak van két újszülöttje is, a Jobbik és az LMP. Róluk viszont sok szó esik, szinte mintha ők lennének az események főszereplői. Egyébként születésük tipikus. Ha nincs a hosszas stagnálás, ha nem éli túl magát az MSZP-SZDSZ koalíció MDF-fel kiegészült rendszere, ha nem ragaszkodnak foggal-körömmel a túléléshez, akkor valószínűleg a két új képződmény nem jelenik meg, hogy a választások előtti utolsó néhány hétben megerősödjék viharos gyorsasággal.
De éppen ez a rögtönzött siker rejti magában a bizonytalan jövő veszélyét is. Könnyen megeshet, hogy a csendes forradalom megeszi saját gyermekeit, forradalmak rendes szokása szerint?
A Jobbik a kampányban a Fidesz programját tulajdonította el. Már a választás utáni pillanatokban érződött elbizonytalanodásuk. A Fidesz visszavette saját, elcsent programját és megtette az első lépéseket a kormányalakítással. A Fidesz céljait ellenezni nem lesz könnyű. Akkor pedig minek a Jobbik? Hasonló veszély fenyegeti az LMP-t. Tőlük a volt SZDSZ-szavazók várnak olyasmit, ami nyilvánvalóan nem az LMP programja. Ha viszont nem az SZDSZ-MSZP hangján szólalnak meg, akkor a szavazóikat elveszthetik.
És végül a KDNP? Most olyan lehetőséghez jutottunk, hogy sok minden megvalósulhat a KDNP eredeti programjából. De a kereszténydemokrácia több mint szociálpolitika. A KDNP-nek az oktatásban, a kultúrában, közéletben, a társadalom formálásában nagy feladatai voltak és vannak. A társadalmat vissza kell terelni abba a történelmi hagyományokon nyugvó keretbe, amelyből erőszakkal eltérítették, és amely sokak számára ma már teljesen ismeretlen. Ehhez a pártnak talpra kell állnia azzal az arculattal, amely a nyugati társadalmakat minden ellenhatással szemben még ma is működteti, és amely az európai kultúrával és civilizációval azonos.
Ez 2010 áprilisának legfőbb tanulsága.
