A magyar múlt egyik sajnálatos hagyománya az emigráció. Szinte egyidős a nemzet történelmével. Az Árpád-kor trónkövetelőitől a függetlenségi harcok résztvevőivel folytatódva beletorkollott a XX. század pártpolitikai emigránsainak sokszínű csapataiba. Fehérek és vörösök, nácik, antinácik, antikommunista emigránsok, valóságos és ál-üldözöttek tömegei csapolták folyamatosan a magyarságot nem beszélve a szegénységük elől „kitántorgók” tömegéről. Az ál-üldözött az emigráns egyik sajátos alfaja. Valójában senki nem üldözi személy szerint, de kihasználva egy valódi vagy vélt diktatúra nemzetközi megítéltségét, a tényleges hátrányt szenvedők közé keveredve egy befogadó ország védelmét és támogatását élvezi. Tipikus példái ennek manapság a nyugati országokban etnikai üldözöttként felbukkanó romák, akik a valóságos etnikai üldözések áldozataival azonosítják magukat, amíg nem tisztázódik, hogy senki sem üldözte őket.
d-y-ó
Ha az 1956-os forradalom emigránsainak kétszázezres sokaságára visszagondolunk, bizony közöttük is szép számmal voltak a gazdasági emigránsok, akik kizárólag a jobb élet megbocsátható csábításának engedve távoztak, vállalva az emigráns-sors kezdeti nehézségeit. Amelyek az ő esetükben, hála a forradalomnak, közel sem voltak olyan súlyosak, mint a háború végén és az azt követő években távozó valóságos üldözötteké, a romba dőlt Nyugaton.
Az álüldözöttek egy másik, sajátos csoportja azokból áll, akik egy általuk kreált, a valóságban nem létező veszély elől vonulnak emigrációba. Ebben rokonlelkes a nyomorgó cigányokkal, ám ők egy feltételezett veszély elleni bátor ellenállás hőseként teremtenek megélhetést az emigrációban.
Érdekes jelenség, hogy a néhai bolsevizmus áldozatává lett országos 56-os, 68-as, 80-as, 90-es baloldali emigránsai sohasem hivatkoznak a feléledő bolsevista veszélyre, noha mindenütt léteznek a bolsevisták utódpártjai és virulnak egykori pribékjeik, titkosszolgáik, főkáderek.
Mindig csak fasizmust vizionálnak.
Ma is elevenen él köreikben a lassan hetven éve gyökerestül kiirtott nácizmus és fasizmus veszélyére alapított megélhetési antifasizmus.
Életben tartásához persze alapot kell találni, ha nincs, akkor csinálni. Ennek nagymestere a baloldali média, amely ma a világszerte alkonyodó baloldali gondolat és eszmerendszer utolsó ütőkártyájaként a harcos antifasizmust képes életben tartani. Ehhez természetesen nácikra és fasisztákra is szükség van, s ha ilyenek nincsenek, akkor a jobboldali politika különböző árnyalatai közül a nemzetközi média kipécézi valamelyiket és fasisztává minősíti.
Így keveredett országunk fasiszta nép, fasiszta ország hírébe, amint a kommunizmus bukása után keresztény, nemzeti, konzervatív pártjai megalakultak. A kommunistából liberálissá vedlett sajtó azonnal átminősítette ezeket „Horthy-fasiszta” pártokká.
A fasiszta veszély elhitetéséhez szakértelem szükségeltetik.
A kommunizmus bukásáig a nyugati média sztárjai kremlinológusok és egyéb kelet-szakértők voltak. Ezek többnyire maguk is kiábrándult kommunisták, köpenyeget váltott emigránsok voltak, akik az újabb fordulattal létalapjukat vesztették volna, ha nem sikerül továbbra is érdekessé tenni magukat. az ezer bajjal küszködő rendszerváltó országok valóságos problémái közül csak a Nyugatot elárasztással fenyegető kelet-európai munkát keresők tízmillióival tudták egy ideig életben tartani az érdeklődést. Ez a fenyegetés azonban csakhamar elült, a több-tízmilliós veszedelem álhírnek bizonyult. Akkor támadt fel a megfoghatatlan, ideológiai természetű rém, a neonácizmus, amelynek fészke hazánk, hordozói a Horthy-kor nép-nemzeti eszméivel, folytonosságot vállaló jobboldali pártok. Ezek eszmei elődei a Horthy-korszak ellenzéke, náci- és nyilas ellenesek, a nyugati demokrácia előfutárai, agrár- és kereszténydemokrata gyökerű pártok voltak, de ez a bolsiból lett liberális szakértőket nem zavarta. Egykori kremlinológus-múltjuk őket hitelesítette Nyugatom, és ők már akkor megjósolták, hogy ha a kommunizmus bukik, helyébe ismét a fasizmus lép majd.
Ennek a műfajnak művelői közül azóta számosan kiöregedtek, meghaltak, legutóbb Fejtő Ferenc, helyüket többnyire a nyugati lapok helyi ismeretekkel alig rendelkező tudósítói vették át.
Az egykori emigráció Károlyi Mihállyal és Jászi Oszkárral, Kun Bélával kezdődő, Fejtő Ferenccel és a nyugati fővárosokba emigrált ’56-os, hitehagyott kommunistákkal folytatódott. Ebből a generációból ma már csak Lendvai Pál – „Paul” a „hiteles” aktív Kelet-Európa szakértő. Mint a bolsevista Szabad Nép egykori munkatársa, abszolút szakértője a magyar állapotoknak, hiszen még Rákosi elvtárs megmondta, hogy a magyar fasiszta nép és kemény kézzel kell vele bánni.
Lendvai ezt a kemény kezet nem kedvelte, de szülőföldjének, a pesti aszfaltnak lakóiról alkotott képe nem változott. Aki nem baloldali idehaza, az csak fasiszta lehet és ezt szükséges minden fórumon megírni és hangoztatni.
Most, hogy kiderült, amit amúgy sejteni lehetett, hogy nem igazán szakított egykori elvtársi körével, sőt, talán az volt kremlinológusi küldetése, hogy „tárgyilagosan” színezze át egy kicsit a pártállamokról alkotott képet, gulyáskommunizmussá szelídítve a sivár valóságot ettől a gyanútól. Ő most az antifasiszta mártírok palástját ölti magára. Végül még a baloldal hősi halottjává, a fasizmus áldozatává is válhatik, amit oly szuggesztíven jósol a hazai baloldal lejáratódott, felelősségre vonással fenyegetett kiválóságainak, a tavaszi fasiszta hatalomátvétel óta.
