Hosszú éveken át fúrta az oldalamat, hogyan lehet odajutni? Azután, 1998. nyarának egy derűs napján ott álltam azon a titokzatos erkélyen, a gótikus boltívek alatt. A hegyek felől, a folyón át, kellemes kora nyári szellő friss levegőt árasztott a ritkán megnyíló termeken át a kupolacsarnokba. Életem egyik legszebb pillanata volt.
    
Benn népes társaság zsongott. Az Orbán-kormány eskütétele utáni fogadás zajlott, a kormány, a képviselők, és a győztes pártok köréből meghívottak ismerős serege, közöttük talán tucatnyi kereszténydemokrata, akik a Fideszhez csatlakozva bejutottak az országgyűlésbe és még mi, akik a régi garnitúrából kitartottunk a jobboldali összefogás mellett. Kis vihartépte csoport az amúgy sem túl népes kormánypárti seregben.
    
Mégis csodálatos érzés volt ott állni az erkélyen. Saját külön problémáink ellenére a Horn-kormányzat eltakarítása utáni győzelem illúziójának mámorában. Most, talán most, végre sikerülni fog lerázni a kommunizmus nyűgét. A XX. század sorsfordulóinak köszönhetően nem először volt szerencsém a felszabadultság érzését átélni, hogy aztán megismerjem a keserű csalódást.
    
Először 1938-ban, amikor a belénk rögződött trianoni szorongást áttörte a Felvidék visszacsatolásának mámora. Azután 1945 őszén, amikor a Kisgazdapárt győzött a választásokon és úgy érezhettük, hogy demokratikus, európai átalakulás kezdődött, már csak az oroszoknak kell eltakarodniuk, a többit bízzák ránk!
    
1953. március 6-án kora reggel egy öblös hang azt mondta az ablakom alatt – „Meghalt apátok!” Tudniillik Sztalin generalisszimusz, a népek atyja. Végre! És három évre rá, október 23-án este azt üvöltöttük a Kossuth téren Nagy Imre arcába: „Nem vagyunk elvtársak!”
    
Megint harminchárom év telt el és egy augusztusi estén szőke fiatalembert engedtem be a zugligeti plébánia kapuján, az első kelet-német menekültet. „Elkezdődött” – gondoltam és karácsony előtt két nappal Ceausescunak menekülnie kellett. A többiek maradtak.
    
A tévében láttuk az utolsó szovjet katona – egy tábornok – hátát a záhonyi hídon és hét évvel később egy pufajkás miniszterelnök bukását ünnepelve már ki tudja hányadszor szippantottam ismét egyet a szabadság levegőjéből az Országház balkonján.
    
Orbán Viktor első évértékelőjére még nem kellett a protekciós belépőért minden követ megmozgatni. Kényelmesen elfértünk a pesti Vigadóban, csupa ismerős között. Mégis meglepődtem, mikor mellettem a ruhatárban egy fiatalabb, rokonszenves férfi arcán egy hajdani hírhedt bolsevista figura torzképének kifinomult változatát ismertem fel. – Istenem! Ha ezt szegény Édesanyámnak elmesélhetném! Hogy Kun Béla unokájával voltam ma  egy társaságban! – ötlött eszembe – Vajon kitagadna-e?
    
Ennek is már jó tíz éve és most ismét, vagy még mindig itt toporgunk a szüntelen újrakezdés kapujában. És ha közben egy kicsit feljebb, a végeredmény mindig az, hogy újra, még lejjebb. Elég volt!
    
Így hát nem panaszkodhatom, szép, felemelő pillanatok híján, de az ország szempontjából talán a kevesebb ilyen pillanat több lett volna. Avgy az ország boldogulását el tudtam volna képzelni a hozzá vezető út nélkül, amely leginkább a szocializmus építéséhez vezető útra emlékeztet a korabeli szlogennel élve.
    
Fiatal politikus, ki először veszel részt kormányod beiktatásán, ha nyitva találod a balkonra vezető ajtót, ne mulaszd el kilépni rajta és szippants egy nagyot a nehezen kivívott szabadság fuvallatából. De jól vigyázz!!!