Amint sokasodnak a húsz év előtti események nevezetes fordulópontjaira való emlékezések, egyre gyakrabban hangzik fel a panasz, a keserves töprengés, a sirám, hogy nem sikerült, és hogy miért nem sikerült a rendszerváltoztatás folyamatát végrehajtani, végigvinni, hogy miért toporgunk egy helyben, sőt, sok tekintetben már ott sem tartunk, ahol a szocialista reformkísérlet végnapjaiban voltunk.
d-y-ó
Hogy miért?
Nemcsak egy rendszerváltásnak, hanem az egyszerű kormányváltásnak is előfeltételei a váltó politikai „garnitúra” megléte. Ennek hiánya a magyar közéletben évszázados problémát jelentett. Herczeg Ferenc, aki maga is évtizedeken át volt képviselő és Tisza István közeli munkatársa, írta az első világháború előtti időkről, enyhe „malíciával”, hogy Ferenc József idején beszélni sokféleképpen lehetett, de kormányozni csak egyféleképpen.
Ötven éven át lényegében Szabadelvű Párt garnitúrája volt hatalmon, bárminek is nevezték a pártjukat, mert hiába voltak váltást kívánó tömegek, ha nem volt szavazati joguk, tehát képviselőik nem győzhettek.
A Horthy-korszakban ez a helyzet folytatódott, egészen az összeomlásig. Volt ugyan ellenzék, de soha nem győzhetett.
Így már 1945-ben felmerült a hogyan tovább? kérdése. Az első kormányok tisztségeit nagyrészt a Horthy-kor ellenzéki pártjainak vezetői töltötték be, akiknek nem volt kormányzati gyakorlatuk, de voltak olyan, az egykori ellenzékkel rokonszenvező régi hivatalnokok, akik előléptetve, vagy helyükön maradva áthidalták a nehézségeket. A Moszkvából jött, vagy a hazai termésű, illegális kommunista kormánytagoknak eleinte nem volt érdemleges támaszuk a kormányzatban, ezért lekenyerezéssel és megfélemlítéssel oldották meg a kezdeti nehézségeket, az antikommunista rendszertől örökölt hivatalnoki karban.
Amikor aztán megkaparintották a hatalmat, fokozatosan kiépítették az új, ismét csak egyoldalú garnitúrát, amelynek nem volt alternatívája. Ez azonban nem a polgári kormányzatok hivatalnok-seregéhez hasonló, politikailag semleges, konzervatív réteg volt, hanem minden vezetői szinten pártszempontból megbízhatónak, sok esetben elkötelezettnek kellett lennie, sőt, a magasabb poszt betöltésének egyenes feltétele volt a párttagság. Ez annyiban felelt meg a hajdani gyakorlatnak, hogy amint ősrégen a mindenkori hatalomhoz való loyalitást a törvények végrehajtása jelentette, a pártállamban ugyanolyan egyoldalú új hivatalnokréteg jött létre, amelytől nem lehetett várni egy rendszerváltás végrehajtását, mert legfőbb erénye nem a szaktudás, hanem az üres, gyakran tettetett párthűség volt, a kontraszelekció minden hátrányával. Az apparátus a rendkívül leegyszerűsített pártállami bürokrácia szellemével működött.
Ez azonban a problémának csak egyik oldala. Manapság gyakran hallható a politikusok, vagy más, közéleti szereplők visszaemlékezéseiben – akik tevőlegesen vettek részt a rendszerváltásban, - hogy ők rövid idővel a változások előtt sem gondolták soha, még az ő életükben összeomlik a pártállam és rendszerváltozás lesz. Vagyis úgy vettek részt a rendszerváltás folyamatában, hogy erre nem voltak felkészülve. Ha álmodoztak is valamiféle változásról, annak sem lényegét nem látták át, sem személy szerint nem foglalkoztak azzal, hogy mit tehetnének, illetve mit fognak t4enni egy változás esetén. Számosan bevallottan úgy gondolták, hogy a rendszer hibáit elég kiküszöbölni, az alkalmatlanok helyére tisztességes, önzetlen, a közérdeket valóban képviselő, szakmailag felkészült – akár a pártba ezért beléptetett – közéleti emberekkel valamiféle megreformált szocialista rendszert továbbépíteni. A közgondolkozásban szinte a rendszer utolsó napjáig élt ez a hiedelem.
Megalakulásuk pillanataiban és még utána sokáig, maguknak a rendszerváltó pártoknak, vezetőktől-tagságtól függetlenül, nagyon homályos képzeteik voltak a gyakorlati teendőkről. Jóval későbbi, a redszerváltást kritizáló nyilatkozatokból tűnik ki kétféle elképzelés-típus. A nép-nemzeti politikusok nagyjából úgy gondolták, hogy a bezápult MSZMP-vezetés helyett nekik kell átvenni a kormányzást a kulturális életben, a médiában le kell váltani a régi gárdát és helyükre nemzeti gondolkozású vezetőket ültetve, a közgondolkodást alakítva, reprivatizálni a kis magánvagyont, esetleg a kisbirtokot, a nagy állami monstrumokban pedig vezetőcsere után folytatni az addigi szisztémát, technokrata igazgatással. A legfontosabb azonban a média nemzeti kézbe kaparintása.
Ugyanennek liberális változata a totális privatizáció, neoliberális közgazdasági és bankrendszer, privatizált oktatás, maximális önkormányzatiság, semmi állam és a média saját kézbe kaparintása.
Az átfedések magyarázata, hogy mindkét táborban irodalmárok és újságírók, esetleg szociológusok és filozófusok, illetve történészek voltak a hangadók, csak ők voltak képesek jövőképet megfogalmazni. A tételes programokat valamelyes jogászi segédlettel alkották meg, - de ez már csak a rendszerváltás későbbi hónapjainak története.
Valószínűleg néhány százra tehető azok száma, akik már régebben is foglalkoztak a rendszerváltás lehetőségének gondolatával, noha egy sikeres fordulathoz azonnal felhasználható, a kommunisták helyét átvevő tízezrekre lett volna szükség. Ez a sikertelenség magyarázata.
És vajon mára felkészültek-e ezek a hiányzó tízezrek, hogy végre leváltsák a túlélő kommunistákat?
