Ebben benne van annak keserű tudása is, hogy a magyar társadalom teljesen alkalmatlan volt a forradalmon túlmutató sikeres konszolidációra. A már eddig is említett okokból: A megelőző fél évszázadban szociálódott társadalom nem kívánt forradalmat, sőt, nagy többségében rendszerváltást sem, és nem volt meg a sikeres rendszerváltást véghezvivő politikai-gazdasági-adminisztratív garnitúra sem. Az azóta eltelt húsz év fejleményei ezt igazolják is.

Antall azon kevesek egyike volt, aki úgyszólván gyerekkorától tisztában volt a kommunista rendszer minden kórságával és tudatosan kívánt ezen változtatni. Apja, idősebb Antall József azok közé tartozott, aki képes volt a Horthy-korszakot túlélve alakítani a következő demokratikus fordulatot. Az ellenzékiből kormánypárttá változott Kisgazdapárt tagjaként, több évtizedes közigazgatási gyakorlattal, az induláskor legfontosabbnak tartott Újjáépítési Minisztérium államtitkára lett. Minisztere, Nagy Ferenc volt, aki vidéki gazdálkodói múlttal – bár igen tehetséges politikusnak számított, de – semmiféle államvezetői gyakorlattal nem rendelkezett. Fél évvel később Antall Nagy Ferenc kormányában már miniszter volt, majd rövidesen visszavonult, átlátva a primitív és erőszakos kommunista mesterkedéseket és a Kisgazdapárt ügyeivel foglalkozott, mint pártigazgató.

Ugyanott tevékenykedett ebben a körben Schultheisz Miksa tábornok, a kevesek egyike a Horthy-hadsereg törzstiszti karából, aki még a háború befejezése előtt hozzálátott a honvédség újjászervezéséhez, a debreceni kormány megbízásából, de a kommunisták rövidesen leváltották.

Ez a véletlen találkozás fiaik véletlen találkozásában, későbbi pályafutásukban folytatódott, és érdekesen világít rá a pártállam ötven évének lehetőségeire, a rendszerváltoztatás szempontjából is.

Mint közismert, az ifjabb Antall József az ötvenhatos forradalom után úgy döntött, hogy „alámerül”, kivárja a rendszer bukását és felkészül az azt követő időkre. Alámerülés? A szót nem ő talált ki, ez a világháború alatti németellenes szervezkedés egyik kifejezése volt, tehát ellenállást és küzdelmet is jelentett.

Schultheisz, a későbbi miniszter, a tábornok fia, aki egy évtizeddel idősebb volt Antallnál, mint tehetséges fiatal orvos, a Kútvölgyi úti kórházban dolgozott. Ő úgy ítélte meg, hogy a kommunista rendszer a forradalom után hosszú időre berendezkedett, neki pedig csak egy élete van, nem kockáztathat és elkezdte saját karrierjét építeni. Élete folyamán minisztersége és számos egyéb megbízása mellett orvostörténészként is tevékenykedett.

A két ember pályája tizenöt évvel a forradalom után történészként kapcsolódott össze – látszólag véletlenül – de valójában, apáik közös múltja révén sorsszerűen. A tekintélyes orvos egyengette az önként nehezebb utat választó, mellőzött fiatalabb barát pályáját. Barátságuk nem hagy kétséget afelől, hogy Schultheisznek sem lehettek illúziói a kommunistákat illetően, és tudhatta, hogy Antall azok közé tartozik, akik a rendszer bukására számítanak és felkészülnek a változásra.

Antallt illetően viszont a pártállami titkosszolgálatnak pontos értesülései voltak terveiről, de tévesen ítélték meg és nem tartották őt veszélyesnek. Ez egyébként a történelemben gyakran ismétlődő helyzet, amikor egy zsarnokrendszer éppen a legkövetkezetesebb ellenfelét nem veszi számításba.

Antallt évtizedeken át megfigyelték, és hosszú időn át egyik legbizalmasabb fiatalkori barátja írt róla kimerítő, részletes jelentéseket, sőt, olykor még külföldi útján is vele tartott, ottani összeköttetéseit is megfigyelte. Jelentéseiből tudható, hogy Antall a teljes párt6állami időszakban a rendszer ellenfele volt és következetesen készült a bukást követő időszakra, amikor egy új, a nyugatiakhoz hasonló demokratikus rendszert kell felépíteni. Ez is az ellenállásnak olyan módja, amelyet nem lehet nagy hűhóval, vagy népes társaságban nyilvánosan gyakorolni. Az évtizedeken át folyó megfigyelésből, amelyben egyébként számosan vettek részt, világosan megállapítható, hogy Antall soha nem volt a pártállam embere, nem paktált soha a kommunistákkal, se a globális nagytőkével, amely azt se tudta, hogy kicsoda Antall. A besúgók jelentéseiből tudható, hogyan gondolkozott, de a kommunisták nem tudták elképzelni, amit Antall előrelátott, hogy a rendszer végét járja és utána egy új országot kell talpraállítani. Antall nem délibábokat fantáziált, hanem gondolkodó emberként egy demokratikus  berendezkedés lehetőségeit kutatta.

Ez a magyarázata annak, hogy szerepe csak a Nemzeti Kerekasztal létrejötte utáni bonyolult tárgyalásokon lett fontos, mert akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az ott ülők nagy többsége csak a pártállam bukásáig látott el, az azt követő teendőkről nem volt kivihető elképzelése.

Antallt nem „küldte” senki, hanem hívták, mert néhányan tudhatták, hogy van koncepciója. Ez megint csak egy mondatban foglalható össze, amelyet a halála előtti percekben üzent az országnak: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője!”