A Magyar Hírlap publicistája a húsz év előtti határnyitásra emlékezve tagadja, hogy rendszerváltás történt volna, és keserűen állítja, hogy ha megszavaztatják, akkor a népet, nem lett volna többsége a rendszerváltásnak.

Ebben az utóbbiban valószínűleg igaza lenne. A „nép”, a politikához nem értő, kiszolgáltatott, egyik napról a másikra élő többség nem forradalmár. Nem akar mást, mint hogy egy kicsit jobb legyen neki. Egy kicsit több pénz, egy kicsit kevesebb munka és gond, egy kicsit jobb lakás, nagyobb olcsóság, rend, egészség, de ezért neki ne kelljen tennie semmit, csinálják meg helyette mások. Ez már csak így van, mióta a világ a világ, így volt 1989-ben is.   

Mégis volt rendszerváltás, mert lennie kellett. Egyszer csak nem mentek tovább úgy a dolgok, ahogyan addig, harminc éven át. Az akkori rendszer minden porcikája reménytelenül elöregedett, nem működött, az összeroskadása csak idő kérdése volt. A rendszer bedobta a törülközőt, noha azok, akik részesei voltak, benne éltek, eléltek volna szívesen továbbra is ugyanúgy, ha lehetett volna.
   
Ennek ékes bizonyítéka a „taxissztrájk”, amikor a letűnt rendszer kiszolgáltatottjai tömegesen az utcára mentek, hogy visszajöjjön a régi szép, kádári bóvli. Még 1994-ben is visszaszavazták a háromhatvanas kenyeret, noha tudták, hogy az egész háromhatvanas lárma hazugság.
   
A változások a közóhaj ellenében mégis létrejöttek, egy heterogén kisebbség – a liberálisoktól az ókonzervatívig – hajtotta végre a rendszerváltozást, mert az addigi egysíkúsággal szemben a plurális rendszerben akart élni, amelyet politikailag demokráciának neveznek és állítólag aránylag a legjobb a rosszak között.
   
Tragikomikus, ha egy ellenzéki újságíró, egy ellenzéki napilapban tagadja a változást, miközben arra készül, hogy egy másik kormány kormánypárti újságírója legyen. Mi lenne ő ma, ha nem történt volna meg, ami húsz éve megtörtént? Valójában nemcsak a rendszer, hanem minden, ami volt, megváltozott. Még akkor is, ha torzabb formában, mint ahogyan elképzelték, akik képzeltek valami újat.
   
Olyan rendszer nem létezik, amelyben az adott kor körülményei ne korlátoznák a szabadság idejét, amelyben kényszerpályák ne lennének. De micsoda különbségek a hajdani pártállam és a mai világ kényszerpályái között! A mai kényszerpályákat a személyes adottságok teremtik meg, nem a pártállam kényszerzubbonya. Igenis létezik a szabad választás lehetősége nemcsak a politikában, de az emberhez méltó élet számtalan területén. És ezeket az 1989-es fordulat teremtette meg.
   
Ha nincs rendszerváltozás, valószínű, hogy számos probléma, amivel meg kell küzdenünk, nem lenne. De maga a rendszer – amely már nincs – volna elviselhetetlen probléma, a teljes csőd és összeomlás. Próbáljuk visszaidézni Oroszország állapotát a Szovjetunió összeomlása után, amelyet mi innen, aránylag rendezett körülmények között, „karosszékből” szemléltünk. 1989-1990 nélkül az lett volna itt is. A szoclib kormányoknak sikerült ugyan majdnem oda visszatekerniük az idő kerekét, de azt a mélységes süllyedést, azt a káoszt és tömegnyomort eddig mégis el tudtuk kerülni. És ez a változtatás utáni évek eredménye. Ha van süllyedés az elképzelt lehetőségekhez képest, az semmi más, mint a pártállami rendszernek a továbbélése olyan rétegekben, amelyek a régi rendszer fennmaradt csökevényei, túlélő struktúrái a megváltozott körülmények között.

Az a sivár, kilátástalan szegénység és tengődés, amely ma újra érzékelhető, nem a változás következménye, hanem a régi továbbélése. Csakhogy a pártállami időkben az általános szegénység, sivárság és kilátástalanság világában nem volt annyira szembetűnő. Akkor majdnem mindenki így élt, de nem tudta, hogy másként is élhetne.

A lakótelepek, a pusztuló falvak, a szörnyű nyomortelepek, a hajléktalanság, a lezüllött közüzemek világa nem a rendszerváltás következménye, hanem a múlt öröksége. Ha nincs változás, még mindig az egész ország mindenestől ilyen lepusztult lenne. A rendszerváltás legalább az élniakarást felszabadította, aki akart és tudott, szabadabb, emberibb életet teremtett a maga és környezete számára.
Ami a mai napig nem változott, az a felelőtlen emberi magatartás légköre.

A pártállamban ismeretlen volt a lelkiismeret, az adott szó becsülete, a felelősségérzet, az önzetlenség és a tárgyszerű ítéletalkotás képessége. Ezek nélkül hiába ült valaki Trabantból Suzukiba, Volgából Mercédesbe, ugyanaz a pártállami csolovek maradt.

Ebben az értelemben valóban elmaradt a rendszerváltás. Mondhatnánk úgy is, hogy a felszabadulás. A pártállamból örökölt sivár lelkület, fantáziátlanság mondatja, szajkóztatja sokakkal, hogy elmaradt a rendszerváltás. Bennük magukban maradt el.

Aki így érzi, próbálja elképzelni, mi lenne ő, hogyan élne, mit tenne, ha valóban elmaradt volna a rendszerváltás? Talán pontosan elképzelni sem tudja, mert annyira megváltoztak körülményei.

Egészen más kérdés, hogy mi legyen az örök vesztesekkel, az örök alulmaradtakkal, akik számára sohasem volt és lesz rendszerváltás. Sokan vannak, ők vannak többen. Erre azonban még senki nem talált választ.