Majd elkövetkezett a beharangozott nagy nap, amikor a hónapok óta sejtetett országmentő program végre napvilágot lát, annyi titokzatos kiszivárogtatás, vita, javaslat, ellenvélemény és tippelés után. A hegyek ilyen vajúdása után a tavaszi ülésszak első napján meg is született a szokásos egér. Negyedórás köntörfalazást, óvodás színvonalú közgazdasági mesét hallottunk a gazdasági válságok előtörténetéről, ahogyan az szájról-szájra jár, nemzedékről nemzedékre öröklődően. Úgy, amint a szocializmus alapfokú közgazdaságtani tanfolyamainak első óráján elhangzott, annak idején, örök tanulságul annak, hogy lám, hová vezet az „élősdi, rothadó kapitalizmus”.

Hát éppen ide vezet, ahol most tartunk, jóval idébb, mint ahol a többiek tartanak. De hogy hol is tartunk, arról valójában egy szó sem esett. Nem véletlen, hogy Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője a napokban, a Fidesz-pártprogramot firtató kérdésre azzal replikázott, hogy valójában semmit sem tudunk az ország jelenlegi gazdasági helyzetéről, mert a kormány titkolja a valóságot. Eltitkolja az állam tényleges adósságát, nem ismerjük a megállapodásokat, amelyek teljesítése majd a választások utáni új kormány nyakába szakad.

Gyurcsány most sem szólt egyetlen szót sem, a csak sejtett méretű adósságállományról, az esetleges törlesztési kötelezettségről, meg sem említette az éppen azokban az órákban a tőzsdén minden addigi csúcsot megdöntő euró-árfolyamot, ennek következtében az óráról órára emelkedő kamatadósság méreteit. Mintha a lakosságot és a gazdaságot terhelő kötelezettségek innen-oda, onnan-ide paszírozgatásával meg lehetne oldani a válságot, el lehetne hárítani a szüntelenül fenyegető csődöt.

Amit pedig mondott, abban nem volt semmi új, már előzőleg kiszivárogtatták, mindenki előre elmondta róla a véleményét, így a parlamenti vita már csak az eddig is elhangzott, megjelent általánosságok ismétlése volt. Annál is inkább, mert a miniszterelnöki előadásban egyetlen hatásvizsgálat, számítás sem vált ismertté, mondván, hogy majd a továbbiakban hallunk még róla.

Gyurcsány Ferenc fantáziája időnként a távoli jövőbe kalandozott, a legnagyobb természetességgel, mint a pártállami időkben, amikor soha nem teljesült ötéves tervekről, az USA utoléréséről éppen eleget hallottunk. Most is két év múlva esedékes megtakarításokról beszélt, sőt, hat és tizenhárom év múlva életbe lépő döntésekről, nagyvonalúan elmellőzve azt a tényt, hogy már jövőre parlamenti választás esedékes és kicsi a valószínűsége annak, hogy akad olyan utód-kormány, amely magáénak ismeri el a gyurcsányi látomást.

Ha a beharangozott változások életbe lépnek majd, legkorábban júliusban, vagyis éppen kilenc hónappal a válság földrengésszerű bekövetkezte után, azok nyilvánvalóan újabb terheket rónak majd a lakosság szegényebb rétegeire. Az alacsony jövedelmek adója egy százalékkal növekszik és hárommal nől a közismerten a szegényebbeket sújtó fogyasztási adó. Hogy aztán az árakra hogyan hat majd, ha a forint tartósan gyenge marad, begyűrűznek-e majd az erős dollár okozta importár növekedések is, az adóemelésen túl inflációs terheket róva a vásárlókra, az valahogyan kimaradt a vásárlói kosár számításaiból. Aki a Gyurcsány által emlegetett régi nehéz időkre emlékszik, látott már inflációt és valójában a forint is hatvan éves létezése alatt lassan, de szívósan, egyfolytában értéktelenedik. Indulásakor húsz fillér volt egy tojás, vagy egy zsömle. A fiatalabb nemzedékek pedig már nem is láttak a forintosnál kisebb érmét és annak az apraját is kivonták legutóbb a forgalomból. Pedig mióta Rákosi pajtás kisajátította magának a stabil forint megteremtésének dicsőségét, nem is volt még igazi válság. Sok évtized bolsevistáinak, kommunistáinak, szocialistáinak és „szociáldemokratáinak” kitartó hatalom átmentése kellett hozzá, hogy még a válságot is százhúsz százalékra túlteljesítsék.

A hősi munkaversenyek és az „élmunkások”, idején járta egy találós kérdés:

- Ki az élbolond?

Válasz:

- Aki túlteljesíti az abnormát.

Most itt tartunk.