Szellemi gyarmatosítás
Vágd el a gyökereket, és a virág elszárad

A magyar klasszikus irodalmi, és drámai művek átírása ma kiemelt, és sürgős neoliberális kulturprogramként érvényesül Magyarországon. Miért olyan fontos a magyarországi neoliberálisok számára a magyar kultúra klasszikusainak az átírása? Klasszikusaink átírása a neoliberális gazdaságpolitikának a nemzet kulturális értékeire kiterjedő megnyilvánulása. Kulturális értékeinknek az “érthetőség”, vagy más szempontok alapján történő átírása mindig a mű eredeti üzenetének átértelmezését, megsemmisítését jelenti. A neoliberális kultúrpolitika egyfajta szellemi gyarmatosítás, a meghódított terület teljes kifosztása, a másokból való élés, és a készben való turkálás visszataszító példája.

A fenti „direktíva” egyik fő komiszárusa éppen Spíró György, aki az egyetemi katedráról hirdeti ma Jókai műveinek „zanzásítását.” A művészi alkotások korszakokon átívelő üzenetét, azonban nem a művek tárgya, és nem is a mesevonal tartalmazza, hanem az alkotás egészének szelleme közvetíti időn, és korszakokon át egy nép számára. Klasszikus irodalmunk, és költészetünk eredeti szövegeinek szavai magukban foglalják, és viszik magukkal a saját történelmüket is. Az anyanyelv szavai, és szófordulatai mélyről jövő emlékeket idéznek.  Ezért szorul el a szívünk a Himnusz, vagy egy régen elfelejtettnek vélt dallam hallatán. Ezért rendülünk meg Kodály: „Tiszán innen, Dunán túl” népdalfeldolgozásának hallatán: 

Tiszán innen, Dunán túl,
Túl a Tiszán van egy csikós nyájastul.
Kis pej lova ki van kötve,
Szűrkötéllel pokróc nélkül, gazdástul.

A fenti szöveg egyetlen szavának elmozdítása is romba dönti a szemünk elé varázsolt, messze múltból felelevenedett képet. Kodály zenéjének hallatán, pedig arra is emlékszünk, amit már mindenki elfelejtett. Elképzelhetetlen az is, hogy, a következő Bánk Bán idézetben mit lehetne Melinda, lélekből feltörő, szaggatott, és elevenen lüktető szavain változtatni:

GERTRUDIS: Te oktalan! Tudod hol, és kivel beszélsz?
MELINDA: Veled, 
                Korának bemocskolója, aki megloptad királyi férjedet – kitépted 
                Kezéből a jobbágyi szíveket,
                Árúba tetted a törvényt – nyomád
                A nyomorultakat – mártírrá tetted az
                Erkölcsöt, és (sírva fakad) testvéri indulatból 
                Egy szennytelen nyoszolyának eltörése 
                Végett királyházban bordélyházt nyitottál.

A fenti szavak ma az elmúlt nyolc év neoliberális országirányítására, és kultúrpolitikájára is alkalmazhatóak. 
Következő példaként, vegyük szemügyre Madách: Az Ember Tragédiájának a következő szavait, és gondoljunk az Európai Unió lélek nélküli határozataira.

ÁDÁM: Mi ország ez, melyhez jövénk?
LUCIFER: A régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt e a hon fogalma?
Előítélet szülte egykor azt,
Szűkkeblűség, versengés védte meg.
Most már egész föld a széles haza.
Közcél felé társ már minden ember,
S a csendesen folyó szép rend felett
Tisztelve áll őrül a tudomány.
ÁDÁM: Beteljesült hát lelkem ideálja,
Ez mind derék, ezt így kívántam én is.
Egyet bánok csak: a haza fogalmát,
megállott volna az tán úgy hiszem
Ez új rend közt is. Az emberkebel 
Korlátot kíván, fél a végtelentől,
Belterjében veszt, hogyha szétterül;
Ragaszkodik a múlthoz, és jövőhöz;
Félek nem lelkesül a nagyvilágért,
Mint a szülők sírjáért lelkesült.
Ki a családért vérét ontaná,
Barátjáért legfeljebb könnye van.

A nemzeti kultúra minden közösség életében az önismeretre, és az önmeghatározásra vonatkozik. A nemzeti önmeghatározás irányt, távlatot, bizakodást, és reményt gerjeszt.  A fenti megállapításokat ma, és a múltban is maguk a klasszikus írók, költők, zenészek, társadalomtudósok, pszichológusok egyértelműen alátámasztják. C. J. Jung, Max Picard ide vonatkozó nézetei, s a jelenlegi írók közül Jonathan Franzen, amerikai író: „Hogyan legyünk egyedül” c. tanulmánykötetének szinte minden írása a múlttal való töretlen kapcsolatnak a nyelv erejével való megtartását, a nemzeti kultúra eredeti alkotásaiban rejlő éltető erőt, vagyis a közös emlékezet nélkülözhetetlen fontosságát hangsúlyozza. Klasszikus irodalmunk, és költészetünk csak annak eredeti formájában szolgál ihletül, és jelent útmutatást a nemzet számára.

Ezért van az, hogy Angliában nem írják át Shakespeare műveit állami költségen, és Hamlet nem a bordélyház ablaka alatt mondja el Opheliának intézett halhatatlan szavait. Angliában, ma Shakespeare műveinek korhű bemutatására alakulnak állami pénzen segélyezett színházak. 

A meglevő művek átírása roppant könnyű feladat. Egy már meglevő mesevonallal, és működőképesnek bizonyult szerkezettel rendelkező művet némi gyakorlattal, és néhány előre meghatározott szempont, illetve minta alapján bárki egykönnyen átírhat. Annak néhány elemét mással kwll helyettesíteni, és az egészet egy bizonyos szögben el kell mozdítani,  „csavarni” kell egyet a darabon. Ízléstelenség, tehát egy ilyen „zanzásított” halmaz elé odaírni az eredeti mű szerzőjének, és a „lebontónak” a nevét is, például ilyeneket: Molière – Spíró György.

A magyar irodalomtörténetben, zenében, és a magyar színház történetében is vannak példák előző művek alapján készült alkotásokra: Arany János, Ilosvai Selymes Péter Toldiját veszi alapul. Arany János, azonban a kibontakozás csúcsára jutott magyar nyelv géniuszát önti Toldiba. Bartók, és Kodály munkásságának jó része szintén a meglevő kulturális hagyományainknak új környezetben, és új eszközökkel való elmélyítése.  A színházirodalomban Bakonyi- Kacsóh-Heltai: „János vitéz” c. daljáték szövege is „átírás.” A fenti, „átírott” művek, azonban a nem semmisítik meg, hanem elmélyítik az alapmű gondolati magvát. Kacsóh Pongrác zenéje, Petőfi szárnyaló képzeletének a magyar zene eszközeivel való kidomborítása:

„Kacsóh Pongrác a költő nyomán haladva nem törölve le durva kézzel a szép mese hímporát, édes naivitását, nem zavarta meg ízléstelen operett-trükkökkel, csodálatos szép muzsikája magyarságával, őszinte népies hangvételével élesen különbözik minden eddigi operettzenétől" - írja Páriss Pál "Az Újság" hasábjain megjelenő kritikájában másnap. 1904. november 18. számában. (11) 

A Jelenlegi Nemzeti Színházban, és az ország más színházainak műsorain is szereplő “átírások” darabok, azonban a fenti módszerek ellenkezőjét alkalmazzák. Azok a magyar klasszikus irodalom, és színházkultúra nemzeti jellegének a megsemmisítését, tehát a magyar kultúra éltető erejének a tudatos elsorvasztását szolgálják. Vágd el a gyökereket, és a virág elszárad.
A kulturális elbutítás eredményeként nem csak oda jutunk, hogy a saját kultúránkon belül felnő egy nemzedék, amely nem csak egyetlen klasszikus irodalmi mű címét nem tudja, vagy egyetlen idézetet sem tud mondani hazája nemzeti irodalmából, de már azt sem tudja, hogy ezek a rímek, és mondatok eredeti formájukban egyáltalán léteznek.

Mikor lesz ismét nemzeti a színház?
Amint a fentiekben láttuk, a Nemzeti Színház műsorpolitikája, Alföldi Róbert Vezérigazgatói Pályázatának szövege alapján valósul meg. A vezérigazgatói Pályázat szerint: 
„… a közönség nem érzi úgy, hogy valósággá vált volna a némileg romantikus „nemzeti színházi eszmény”. Ez természetes is: a XIX. századi szellemiségnek már nyoma sincs, demokratikus, szabad, európai országban élünk. Vajon ebben a demokratikus, szabad, európai országban mit jelenthet ma a Nemzeti Színház? Semmi mást, mint azt, ami: színházat. Olyan színházat, amelynek az a dolga, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon ahhoz a változáshoz, ami –meggyőződésem –, csakis akkor lesz valóságos és működő, ha a fejekben is megtörténik a változás. Mert ahhoz, hogy felnőjünk a lehetőségeinkhez, az első és legnehezebb lépés a gondolkodás megváltoztatása; ennek legjobb terepe a kultúra, a művészet, a színház.”(12)

Alföldi Róbert fenti állításainak mindegyike ellenkezik a mai érvényben lévő Alapító Okirattal, és a Nemzeti Színház ténylegesen betöltött kultúrtörténeti szerepével is- tehát a magyar valósággal.  Lengyel Menyhért, színműíró, publicista, színházigazgató, a magyar drámairodalom, külföldön a mai napig is a legsikeresebb képviselője, „A Nemzeti Színház” címen cikket írt a Nyugat 1908. 17. számában, amely minden pontjában ellenkezik Alföldi Róbertnek a Nemzeti Színházról való nézeteivel. Lengyel Menyért szerint:

„Kegyetlenül félreismerik ugyanis a helyzetet, akik azt hiszik, hogy a Nemzeti Színháznak a maga súlyos állami adminisztrációjával s mindenféle stílű tagjainak furcsa keverékével, továbbá sajátos törzsközönségével - mellyel végre is szintén illik s kell számolnia - a modernség első harcosának kell lennie. Ez nem is a feladata s éppen az említett okok miatt meg sem tudná csinálni, ilyenfajta kísérletei balul ütnének ki, s amint a tömérdek hazai darabbal nem tudta előbbi kedves jelszavát a hazai drámairodalom fejlesztését megvalósítani, épp oly kudarcot vallana a legmodernebb irodalmi s színházi törekvések felkarolásával is. A Nemzeti Színház - már ebbe bele kell nyugodnunk - csak biztos utakon járhat s kipróbált oszlopokra támaszkodhatik…”(13)

A Nemzeti Színház eszménye, azonban nem önmagáért van, hanem a nemzet általános felemelkedését szolgálja. A Nemzeti Színház, a nemzeti célok, (eszményképek) megvalósításának egyik eszköze, és értékmérője.  Amint mondottuk, a magyar történelemben a nemzeti színház léte szorosan összefügg szabadságharcainkkal, forradalmainkkal, és a magyar nyelv, a magyar irodalom, a zene, és tánc önálló létjogosultságáért való küzdelemmel, vagyis nemzeti megmaradásunkért való küzdelmünkkel. A Nemzeti Színház, tehát, nem csak színház.  

Epilógus
Nemzeti fennmaradásunkat vakmerő harcainknak, nyelvünk, és kultúránk éltető erejének köszönhetjük. Megmaradásunkért vívott harcainkban gyakran csatát vesztettünk, de ügyet nem, mert mindannyiszor hitet meríthettünk a magunk igazából. A Rákóczi szabadságharc szellemének köszönhetően a Habsburgoknak nem sikerült németté emészteni az országot. Ez a szellem, és a nemzeti dac másfél évszázad múlva 1848-ban, majd 1956-ban újra éled. Ami, azonban Habsburg Károlynak, Teréznek, és Józsefnek nem sikerült, és a közvetlen Szovjet diktatúrának sem sikerült, az a neoliberális kultúrpolitika magyarországi kiszolgálóinak sikerülhet.

Az „eredeti” Nemzeti Színház épületét a birodalmi politikai függőségben lévő Magyarországon 1913-ban lebontották, 1965-ban pedig (az 1956-os forradom tizedik évfordulóját megelőző évben), a budapesti földalatti megépítésének követelményeire hivatkozva felrobbantották. (A hatalom kiadta a parancsot a sajtónak: Ne legyen gyász, sem érzelgősség. És nem volt sem gyász, sem érzelgősség.) A fentiek következtében ma nincs egy tényleges hely, ahova el lehetne látogatni, és azt mondani: “Itt, ezen a helyen csapott át népünnepélybe 1848-ban a Bánk Bán előadása. Itt, ezen a helyen tűzte Laborfalvi Róza a kokárdát Jókai Mór mellére. Ami megmaradt, és ez nem kevés - a Nemzeti Színház eszménye. A Nemzeti Színház eszménye nem az anyagban, és térben levő épület, hanem az időben létező, országhatárokon átívelő eszménykép. Ehhez, azonban ragaszkodni kell. És most már talán tenni is lehet érte valamit.
 
Lábjegyzetek:
11. Színészkönyvtár – Kacsóh Pongrácról szóló bejegyzése

12. Alfőldi Róbert, Nemezeti Színház Vezérigazgatói Pályázata 3. o

13. Lengyel Menyhért: A Nemzeti Színház, Nyugat, 1908. 17. szám