„Új korszakot írunk. Új korszakot új szereplőkkel. Vagy mégsem? A kirajzolódó új rend egyes elemeiben hasonlít a múlt század harmincas éveinek dinamikájára. /.../ Rajtunk, európaiakon áll, hogy elkerüljük az akkori csapdákat azért, hogy a történelem ne ismételje önmagát” – figyelmeztet a Mandineren megjelent publicisztikájában a közigazgatási és területfejlesztési miniszter.
Folyamatos kormányválságok és kisebbségi kabinetek, a radikális politikai szereplők erősödése, éles és nyílt konfliktusok az országok között, megingó amerikai – európai kapcsolatrendszer, biztonságpolitikai kihívások sokasodása földrészünk peremvidékén – a korszakváltás megannyi jelét tapasztalhatjuk napjainkban.
Az ezredforduló után előbb lassan, majd egyre gyorsuló ütemben tűntek fel azok a jelek, amelyek azt mutatják: lejárt a második világháború utáni időszak alapjául szolgáló politikai megegyezés szavatossága, és immáron új szabályok érvényesülnek.
Bármilyen furcsának tűnik is, ennek a politikai közmegegyezésnek a kötőanyaga mind keleten, mind nyugaton a földrész megosztottsága volt. Miközben a nyugati világ mély sajnálattal szemlélte a közép- és kelet-európai országok szovjet gyarmatbirodalomba zárását, a vasfüggöny leereszkedése valójában segített a nyugat-európai politikusoknak megerősíteni saját geopolitikai identitásukat. Nemzetek kaptak új meghatározást.
Németországot a közvélemény jelentős része legalább annyira tekintette közép-európai, mint nyugat-európai országnak, az ötvenes évektől viszont már nem volt kérdéses nyugat-európai identitása. Olaszország a második világháború után sokkal inkább vált a Nyugatnak, mint a mediterrán térségnek a részévé, ahová évezredeken keresztül tartozott.
Ennek az új, második világháború utáni nyugat-európai identitásnak és az azon alapuló konszenzusnak volt tartóoszlopa az Egyesült Államokkal ápolt stratégiai szövetség és barátság, az európai integráció, a jóléti állam, valamint a kormányzati politikában a centrumpártok, azaz a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták váltógazdasága. Ez a négy oszlop tartotta meg azt a politikai és gazdasági szerkezetet, amely az ötvenes évektől soha nem látott jólétet hozott a nyugat-európai országok polgárainak.
Az Egyesült Államok barátsága védelmet nyújtott a szovjet fenyegetéssel szemben. Az európai integráció a piaci harmonizáció és a tagállamok együttműködése révén stabilizálta a gazdasági növekedést. A jóléti állam gondoskodott arról, hogy a gazdasági növekedés gyümölcseiből egy egyre jobban erősödő és szélesedő középosztály részesüljön, erősebbé téve ezzel a nyugat-európai társadalmakat. Végül pedig a kereszténydemokrata-szociáldemokrata rivalizálás olyan váltógazdaságot valósított meg, ahol a változás mellett is a stabilitás volt a legfontosabb vezérelv.
Mára, úgy tűnik, megrogyott az építmény minden oszlopa. Az Egyesült Államokkal ápolt barátság egyre inkább korábbi munkatársak és barátok rosszízű marakodásává züllik.
Az európai integráció az uniós intézmények hallucinációinak következtében globális hatalomnak képzeli magát, és nem eredeti küldetésével, az európai egységes belső piac megteremtésével és fenntartásával foglalkozik. A jóléti állam a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt egyre nagyobb válságba sodródik, és már alig felel meg polgárai megnövekedett elvárásainak. A kereszténydemokraták és a szociáldemokraták pedig alapító atyáik missziójától messze eltérve tanácstalanul nézik a politikai színtér radikális átalakulását.
Sokáig reménykedhettünk abban, hogy – a szaporodó kedvezőtlen előjelek ellenére is – a nyugat-európai konszenzus megmenthető, sőt kiterjeszthető a felszabadult közép- és kelet-európai országokra. Mára azonban világossá vált: új korszakot írunk. Új korszakot új szereplőkkel. Vagy mégsem?
A kirajzolódó új rend egyes elemeiben hasonlít a múlt század harmincas éveinek dinamikájára.
Ma még nem tudjuk, hogy a nacionalizmus újjászületése, a radikális politikai szereplők megerősödése, a személyelvű politika térnyerése lényegi vagy csupán felszíni hasonlóságot mutat a száz évvel ezelőtti politikai fejleményekkel. Rajtunk, európaiakon áll, hogy elkerüljük az akkori csapdákat azért, hogy a történelem ne ismételje önmagát.
Navracsics Tibor
